Not everything is what it seems
Mino szemszöge:
Minden olyan gyorsan történt...A fellépés utáni afterparty a fiúkkal.. Flört a bárban lévő egyik csinos lánnyal... A különböző italok keverése... Hajnalban az alkohol ízével a számban ültünk autóba...Én vezettem... Befordultam az egyik utca sarkán...Óvatlan voltam... Taehyun és Seungyoon hátul nevetgéltek egy kisebb semmiségen... Jinwoo Seunghoon-t keltegette, akit alkoholtól kábultan tettünk be a kocsiba... Minden a megszokott volt, míg meg nem történt...Egy hangos sikoly, pár villanás és vége is volt... Mindannyian megrémültek, én azonban nem éreztem semmit a helyszínen... Csak néztem a vért,amit az agyam fel sem tudott dolgozni...
Elgázoltam valakit... -Ittas gázolás-mondták... Milyen könnyen, hidegen hangzanak ezek a szavak... Milyen egyszerű megnevezni valamit a hivatalos szavak segítségével... Itt több történt, mint egyszerű ittas gázolás.. Szavakkal leírhatatlan mi is zajlott le az nap... A bulvár hamar tele lett a különböző cikkekkel... A rajongók kiakadtak.. A képeink alatt nap, mint nap újabb rosszindulatú megjegyzést találtunk, és a legrosszabb a tudat volt, hiszen tudtam a banda miattam kap ennyi sértést... Pár hétig bírtam, Yang Hyunsuk irodájában ülve eldöntöttem: kilépek... Fájt, de nem akartam, hogy a banda miattam legyen szüneten... Hyunsuk azt mondta elsimítja az ügyet,csak adjak neki időt. Így ezt tettem.. A napjaim unalommal teltek... A ház fogságában sínylődtem riporterek és őrült rajongók elől bujkálva a tárgyalásig...
A tárgyalás:
-Mrs.Kim, tehát az nap a férje a munkából igyekezett haza? -Így van...A férj-jem meghalt... A fiam... A fiúnk... minden nap megkérdezi mikor ér haza az apja, de mit mondhatnék? ELVETTE TŐLEM... Bíró úr, ez még nem minden... Yang Hyunsuk, a YG entertainment igazgatója többszörösen próbált megvesztegetni pénzzel, hogy ejtsem a vádakat,de hogy is tehetném?-a nő rikoltozása bántotta a fülem.. Tudtam, hogy igaza van... A férje meghalt és ez az én hibám... Nyugodtan vártam az ítéletet...Talán kapok 4-5 évet, aztán kijöhetek. Biztos kellemetlen lesz, de ki kell bírjam... A gondolataim már a börtönkoszton, öltözéken járt, mikor a bíró szavai kizökkentettek a gondolataimból: -A vádlott karrierjére, szerződésére, és egyben korára is gondolva 450 óra közösségi munkára ítélem a dél-koreai felújított Gonjiam elmegyógyintézet javára. Mint gondnok és kisegítő fogja teljesíteni büntetését. A következő héten megkezdheti büntetése letöltését, -K-köszönjük Bíró úr!-mondta a főnököm, miközben elhagytuk az épületet. Az agyam zakatolt... Mihez kezdek egy elmegyógyintézetben őrültek között?
1 héttel később:
-Skacok, itt a búcsú ideje... -mondtam, miközben a csomagomat a taxi csomagtartójába löktem be.
-Vigyázz magadra Mino...-mondta Taehyun. -Óvatosan a dilinyósokkal-mondta Seungyoon. -Ne aggódjatok, minden rendben lesz-mondtam halkan, miközben beszálltam a hátsó ülésre. -Visszajövök-suttogtam.
A Gonjiam elmegyógyintézet hatalmas, kopár vidéken terült el. Az épület több szintből állt, és habár a bíró állította, hogy fel van újítva, maga a hely sivárnak, lepusztultnak tűnt.
-Elnézést, azt hiszem rossz helyre tett ki-fordultam hátra a taxisofőrt keresve, de a taxi hűlt helyét találtam.
-Pompás...-morogtam magamban, miközben elindultam az ajtó felé. Nem kellett kopogtatnom, mert 2 alak lépett ki a homályból.
-Seoyeon egyre kiállhatatlanabb... Igazán nem tudom mihez kezdhetnének vele doktor úr... Az a lány túl makacs, akár egy öszvér-felelte egy kövér hölgy.
-Asszonyom, biztosíthatom róla, hogy a leánya megkapja tőlünk a megfelelő ellátást, így nem kell aggódnia... Seoyeon jó magaviseletű...-mondta a doktor, de a nő közbevágott.
-JÓ MAGAVISELET? Kérem, doktor úr... A lányom őrjöngve támadt rám és a nővérekre is... Maga szerint ez jó magaviselet?
-Asszonyom, az akták és a feljegyzéseim szerint Seoyeon a napjait békésen tölti. A terápiákon is részt vesz... Az első napok után ez lenyűgöző teljesítmény.
-Mi a helyzet a gyógyszerekkel?
-A gyógyszerek.. Továbbra is kapálódzik, nem veszi be a gyógyszereit magától... A nővérek nap, mint nap lekötözik...
-Doktor úr, nem érdekel mibe kerül, azt akarom, hogy Seoyeon elfogadható viselkedést produkáljon. Nem érdekel, hogy csinálják, de vissza akarom kapni a lányom-kiabált.
-Megértettem, asszonyom. Viszontlátásra-mondta, miközben megjelentek a kapu előtt..
-Ááá, a fiatalúr is megérkezett-pillantott rám egy alacsony, szemüveges, idős doktor.
-Song Mino-nyújtottam kezet, miközben az asszony idegesen mért végig.
-Én Dr. Han vagyok, a hölgy pedig az egyik páciensem édesanyja, Mrs.Min. Üdvözlöm a Gonjiam-ban!-ráztunk kezet.
-Köszönöm. A poggyászomat szívesen letenném a szobámban-mondtam határozottan.
-Oh, hogyne. Az első emeleten az ötös szoba. A fiam a portás, nyugodtan kérdezzen tőle, ha nem tud valamit-mutogatott az orvos.
A küszöböt átlépve belebotlottam Han doktor fiába, aki egyáltalán nem mutatott érdeklődést irántam, így egyedül kellett felkutatnom a házat és megtalálnom a szobám. A földszinten észrevettem egy nagy termet. Belépve több pácienst és nővért pillantottam meg.
Akaratlanul is Mrs. Min lányán töprengtem. Szemeim előtt egy rusnya fiatal nőt láttam, aki sikoltozva menekül a nővérek elől, mint megvadult varacskos disznó. Ha tudtam volna mennyire tévesek képzelgéseim... Az első emeletre küzdöttem magam a rozoga lépcsőn lépdelve. A szobák ajtaját néztem mindegyiken kis ablak és zár. Az egyik szobában egy nővér tuszkolta az ételt az egyik karikás szemű férfiba. Elfordítottam a fejemet és beléptem a következő ajtón. Meglepetésemre nem voltam egyedül...
Seoyeon szemszöge:
Dühös voltam... Az anyám újabb látogatást tett, ahol kisírta a lelkét az orvosoknak, nővéreknek. Mintha én lennék a gonosz kettőnk közül... Akármennyire próbálkozom, tudom, hogy sosem jutok ki ebből a pöcegödörből. A szobámban vártam, hogy újra eljöjjenek értem és levigyenek a pincébe. Már hozzászoktam. A doktor szerint nincs velem különösebb probléma, mégis engem visznek le a legtöbbet a pincébe. Nem mindig emlékszem mit is csinálnak velem... A fájdalomtól megszűnik a körülöttem lévő világ és teljes sötétségbe borul az elmém...
Sikoltozva ígérgetek nekik mindent, de nem hagyják abba.. A következő reggelen pedig nyugodtan dőlhetek hátra, anyám következő látogatásáig... Most is várom, hogy megjelenjen a nővérke és lekísérjen... Az ajtó nyitódik... Csendesen magamra húzom a takarót jelezve, hogy nem adom meg magam könnyen, de csak egy halk puffanást hallok... Mi történik? Újabb kínzóeszközt találtak ki? A nővér leült az ágyamra... A tüdőm küzdött a túlélésért egy ideig, hiszen rám ült... Vergődni kezdtem...
Egy mély hang felkiáltott: -Mi a fene? K-ki az?-kérdezte, miközben lehúzta a nehéz paplant a fejemről... -Ezt én is kérdezhetném-mondtam hangosan... Nem szoktam hozzá a férfi ápolókhoz... Ő viszont másnak tűnt... Nem viselt egyenruhát és nem is nézett rám úgy, mint a többiek... Talán látogatóba jött? Lehetséges, hogy papa mégis megbízott valakit, hogy kivitessen innen? Akárhogy is tény, hogy az első pillanatban tudtam, hogy ő más... Félve nyújtottam ki elé karomat, amelyet apró lila és zöld foltok tarkítottak..A másik kezemmel akartam eltakarni előle szenvedéseim nyomait, de ő nem törődött vele. A kezem sem fogta meg, így visszahúztam...
-Mit keresel a szobámban?-kérdeztem halkan , félve, hogy mégis nemsokára levisz a pincébe és kezelésbe vesz...
-Ez nem az ötös szoba?
-Nem, ez a 4-es. Az 5-ös arrébb van eggyel-mondtam halkan.
-Oh, köszönöm, Miss? -Seoyeon...
-Seoyeon? Maga Seoyeon?
-Igen, én...Mire számított?
Mino szemszöge:
Teljesen máshogy nézett ki, mint ahogy elképzeltem. Seoyeon-nak hosszú, sötét haja volt, vékony alakja és nagy, mélyen ülő szemei... Gyönyörű volt a maga kísérteties módján. Halovány, hosszú kezein lila és zöld foltok... Hogyan lehet valaki ennyire megtévesztően gyönyörű és kegyetlen egyszerre? A lány szemei egyre nagyobbnak tűntek, a fejét oldalra döntötte, így szemlélt kíváncsian. -Én azt hittem...
-Oh, hogy gonosz vagyok? Elviselhetetlen? Azt hiszem, túl sokat ad a pletykákra..
-De, ön.. Tudom, hogy megtámadta a nővéreket...
-Valóban... De gondoljon bele, ha akarnám könnyen megtámadhatnám önt is... Vajon miért nem teszem, ha annyira őrült vagyok és kegyetlen?-kérdezte tőlem suttogva...
Nem tudtam választ adni... Valóban rám támadhatna, leteperhetne és addig üthetne, míg észre nem veszik, hogy mit tesz..
-Látja? Nem én vagyok itt az, akitől félnie kell...
-Akkor mégis kitől?
-Önnek valószínűleg senkitől, de nekem van kitől-remegett meg.
-Kire gondol?
-Nem mondhatok semmit... Itt mindenkinek meg van a maga története, Mr..
-Hívj Mino-nak... Egyidősek lehetünk...
-Rendben, akkor Mino... Nem tudom, hogy valóban egyidősek lehetünk-e... Túl régóta vagyok itt ahhoz, hogy tudjam, mikor is van a szülinapom és melyik évben születtem...
-Nem tudod?
-Nem... Itt egyedül a nevem maradt meg és az emlékeim egy kinti világról..
-Sosem ment ki?
-Vajon kiengednek-e egy olyan embert, akit őrültnek látnak? Hát persze,hogy nem... Itt mindenki csak a konyháig vagy a kínzókamráig jut...
-Kínzókamra?
-A pince.. Van egy villamosgépük a régi időkből... Előszeretettel használják, ha valaki nem viselkedik a szerintük elvártakhoz...
-A gyógyszerek bevételére gondolsz?
-A gyógyszerek... Nézd.. Azok a gyógyszerek drogok, amitől kábult leszel több napra.. Tudom... Kihallgattam egy beszélgetést a doki és a nővérke között.. Nem vagyok hajlandó drogozni... Ők viszont különböző drogokat kevernek össze... Nem várhatom meg, míg úgy végzem, mint néhányan előttem... Meghaltak, Mino-suttogta remegve a szavakat... Nem tudtam elhinni...
-Meghaltak??? -Mind...A barátnőm is... Haeun-t túladagolták... Ahogyan másokat is.Akik küzdöttek azokat, leviszik a pincébe kínzásra...
-És te?
-Én kiköpöm a gyógyszert, miután a nővér kimegy az ajtón... Nem veszthetem el az agyam... Menned kellene... -húzódott közelebb a fülembe suttogva... A szemei rémültek lettek egy szempillantás alatt...
-Ne kerülj bajba miattam az első napodon, Mino!-mondta, majd ernyedten esett vissza az ágyra...
-Nem fogok...-hajoltam le...
Az arcunkat centik választották el, könnyű szerrel összekarmolhatott volna, de nem tette... A vörös, sebes ajkaira irányult figyelmem... Olyan apróak voltak az ajkai... Eljátszottam a gondolattal, hogy végigsimítom az arcát, majd eljátszom a fekete fürtökkel. A fájdalmas emlékeit elvéve csókolom a lila-zöld foltokat, míg be nem gyógyulnak sebei...Majd rátérek a sebes,apró ajkakra is... Addig, míg édesen fel nem kacag, hogy hagyjam abba, de akkor sem állok le.. Addig nem, míg el nem repítem egy olyan helyre, ahol nem lát többé rémképeket, sokkolókat és idegbeteg orvosokat fecskendőkkel...
A gondolataimból ébredve észrevettem,ahogy még mindig a sötét szemeket lesem, amik összezavarodottan néznek rám. Leszállok az ágyról, felkapom a poggyászom és halkan suttogom csak neki:
-Még látjuk egymást...Seoyeon...
-Abban nem kételkedem-mosolyodik el először. A mosolya kizökkent a valóságból. Ilyen őszinte mosolyt már rég nem láttam...
Arca enyhén rózsássá válik, szemei a szájával együtt mosolyog rám... Az ajtót nyitva kis híján elesem a látvány okozta sokk miatt... -Szedd össze magad, Mino!-mondom magamnak, miközben halk, lágy, dallamos kuncogást hallok bentről. A szomszédos szobában ledobom a cuccaim, majd lepihenek... Álmaimban újra látom azt a mosolyt és a fürtök összevisszaságát.
Seoyeon szemszöge:
Nevettem... Igen.. Én... Oly sok idő után újra elérte valaki, hogy nevetni tudjak... A szám mosolyra húzódik, ahogy az elmúlt perceket játszom le a fejemben újra... A takaróba burkolózva ábrándozom róla és reménykedek, hogy újra beszélhetünk... Évek óta nem voltak ábrándjaim, de most hogy beszéltem valakivel, aki nem nézett engem teljesen bolondnak és hitt nekem, most már új erőre kaptam... A gondolataimból az ajtó csapódása ébreszt fel...Ne..még ne! De nem tehetek semmit, a nővér megragadja a karom, szorítása fájdalmas... A körmeit is belém ereszti, míg én harcolok ellene... Mindhiába a pince fogságába estem, ahol elnyelt a sötétség...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése