{ONESHOT} Nem minden az, aminek látszik (2/2)

Not everything is what it seems

Mino szemszöge:

2 hét elteltével még mindig idegennek tűntek Gonjiam falai...Seoyeon állításaira nem találtam velős bizonyítékot, hiszen sosem láttam a pincét, de legbelül tudtam, hogy igazat mond. 

A friss karmolásnyomok, vágások árulkodtak a Gonjiam-ban történő bánásmódról, ő azonban sosem mesélt sokat a kínzókamráról első beszélgetésünk óta... Ha kérdeztem, ő okosan hárított és inkább a kinti világról faggatott. Szemei csillogni kezdtek, amint kitértem a világom részleteire és lelkesedése egy percre sem lankadt.

 A mai napom is csendesen belopóztam hozzá, miután végeztem a takarítással, de Seoyeon nem volt egyedül: -Jézusom!-kiáltottam, amint Seoyeon és az ismerőse megfordult. Egy idős férfi nézett rám morogva az ágyról. Fél arca szétroncsírozott, égett volt. A látványtól akaratlanul is a hányinger kerülgetett. Seoyeon ijedten kapkodta a tekintetét hol rám, hol pedig a vadállatként morgó ismerősére. -Moe! Moe, minden rendben, ő nem olyan, mint a többiek. Ő a barátom!-pattant fel gyorsan, közém és Moe közé állva. -A... barátod?-nézett rá kérdőn, kezeit ökölbe szorítva. -Igen. Mino más, ő nem bánt....Nem fog tűkkel döfködni és nem is kötöz le-nyugtatgatta Seoyeon, én pedig mindkét tenyeremet felmutattam jelezve, hogy tényleg nem akarok balhét.  -Moe, ő itt Mino, aki nálunk tölti le a büntetését. Mino, ő pedig Moe. Moe nevel azóta, mióta bedobtak ebbe az épületbe. Mindent, amit tudok Moe-nak köszönhetem-mosolygott rá fogadott apjára, miközben mi kezet ráztunk. -Ugyan... Seoyeonnie mindig is fogékony volt a tanulásra... Bárcsak több mindent láthatna! 

-Talán egy másik életben, Moe... -sóhajtott fel halkan, miközben ujjaival végigsimította a régi és új hegeket. 

A folyosóról leszűrődő zaj azt jelezte, hogy a nővérek visszajöttek, hogy levigyék a következő pácienset enni. Seoyeon következett... A lépések egyre közelebbről hallatszódtak, Seoyeon pedig egyre jobban remegett. A levegőt kapkodva vette, teljesen pánikba esett. Moe megszorította a kezét:

 -Nem hagyom, hogy levigyenek.... Ne aggódj!-szemében az apai gondoskodás jelei tükröződtek. -Moe,... Nem tehetünk semmit ez ellen... Ha rájuk támadsz vagy itt találnak, akkor levisznek a pincébe és lehet, hogy... Lehet, hogy..-de nem tudta kimondani... Moe satnya, vén, aszott testét elnézve tudtam, hogy igaza van... Moe nem élne túl több kínzást... -Rejtőzzetek el! Már nincs idő arra, hogy eltűnjetek innen-terelte be Moe-t a szekrényébe, engem pedig az ágy alá. -Akármi történjék is, ne gyertek elő! Értitek? Akármilyen hangosan kiáltok, vergődöm, ne másszatok elő!-nézett mélyen a szemembe. 

Bátorsága meglepett... Abban a pillanatban éreztem igazán, hogy mennyire megszerettem ezt az ártatlan, törékeny, de mégis erős nőt. A könyökét elkapva húztam vissza. Kihajoltam az ágy alól. Ijedten pislogott rám. -Légy erős!-suttogtam, majd mielőtt megszólalt volna apró csókot leheltem a cserepes ajkakra. Seoyeon ledermedt, de miközben felállt, az arca sugárzott a boldogságtól.

 -4-es, ideje lemenni az étkezőbe!-lépett be az egyik nővér. -Mégis minek örülsz ennyire, he? Majd a mai vacsora elveszi a kedved.... Hívtunk neked egy kis társaságot, bogaram....Na mi van? Elvitte a cica a nyelved? Vigyázz, nehogy tényleg elveszítsd a nyelved, Seoyeonnie...-a nővér gúnyosan felnevetett, majd kivezette Seoyeon-t. Az ajtó csapódott... Nemsokára halk sírás szűrődött be, ahogy kimásztam az ágy alól. 

-Moe! Miről beszélt a nővér? -Eljött megint... -Kicsoda? -Az anyja... Seoyeon-t megint leviszik... Nézd, Mino... Seoyeon még kislány volt, mikor ide került... Emlékszem még arra a napra... Az nap fogadtam őt a lányommá..Olyan kicsi volt és rémült... A saját lányomra emlékeztetett... Sose láttam még kislányt így harcolni. Ott volt benne a túlélő ösztön, ahogy a lányomban, Chaeyoung-ban is... De Chaeyoung meghalt.. Ő már nincs feladta a harcot a rák ellen, és félő, hogy Seoyeon sem bírja már sokáig...-a hangja reszketett... Seoyeon jól mondta: itt mindenkinek meg van a maga története... 

-Moe, szeretnék segíteni önnek és Seoyeon-nak... -Ugyan, fiam... Innen lehetetlen kijutni...

-Nézze, Moe... Én... Szeretem Seoyeon-t, szeretnék vele élni, megmutatni neki a világot és egy boldog, biztonságos életet biztosítani neki... Kell lennie megoldásnak... Meg kell mentenem...

Seoyeon szemszöge:

Olyan boldog voltam... Legalább egyszer megadatott nekem, hogy elárasszon a boldogság...Szeretem őt, teljesen, tiszta szívből...-Vajon mennyit ér ez a boldogság, ha utána a poklok pokla vár rád?-tűnödtem, de választ nem adott senki, míg a konyhába értünk. -Seoyeon?-hallottam anyám hangját.. A nevem említése is idegessé tett... -Anya..-köptem a szót, mire a nővér felemelte a kezét és lecsapott... A karommal védtem a fejem, de elestem. Izmaim elernyedtek a földön fekve. Próbáltam felállni, de mindenem sajgott. -Gyerünk, négyes! Felállni...-kiáltott a nővér a fülembe, miközben a hajamat markolta...Megragadtam a lábát és a körmeimmel a bőrét vájtam...A nővér megtépett... A fájdalom belehasított a fejembe, ahogy a hajgyökereim feszültek... -Eressz el!-kiáltottam,de a nővér nem eresztett.

 -Seoyeon, mikor tanulod már meg végre, hogy mennyire fontos a jó modor? Mégis mit képzelsz ki vagy te? Apád elkényeztetett, ezért lettél ilyen borzalmas... Sose kellett volna engednem, hogy ő is beleszóljon a nevelésedbe... Az az idióta ezt is elszúrta nekem... -Ne merd apát felhozni... Ő legalább bánt velem valahogy... Ő legalább őszintén szeretett... Nem úgy, mint te...Haeun nem vagyok éhes, kísérjen vissza a szobámba...-mondtam a nővérnek, haragomat visszafojtva. -Oh, azt nem tehetem... Ma ugyanis nem csak te veszel részt a vacsorán... Hanem egy ismerősöd is. Nemsokára itt lesz, tehát helyezd magad kényelembe.

Haeun nem várta meg a válaszom... A karomat ráncigálva leültetett egy székbe...-A vacsora tálalva... Jó étvágyat!-nevetett fel a nővér... Haeun megragadta a karomat és megbilincselt... -Mégis miért kell ez? Vedd le!-néztem rá kétségbeesetten Haeun-re. -Anya, mondd meg neki, hogy vegye le...-nyöszörögtem akár egy 5 éves. Anyám megremegett, de nem szólt Haeun-nek... -Miért? Anyaaa!-kérleltem, miközben könnyeim megállíthatatlanul peregtek...-Hallottam, hogy van egy fiú...Egy udvarlód...-mondta anyám halkan. -Nincs, nem tudom miről beszélsz-adtam az ártatlant. -A kamerák rögzítették azt a csókot, Seoyeon... Tudom, mit rejtegetsz előlem. Most megmutatjuk annak a fiúnak kibe szeretett bele... Meglátjuk mennyit bír a ti, kis szerelmetek..-köpte a szavakat, miközben sírva könyörögtem neki... -Kérlek, anya, nee... Mino nem tehet semmiről. Hagyd őt... Kérlek, anya...

-Haeun,elegem van... Seoyeon-nak az ételre kellene koncentrálnia...

Elvesztettem az érzékelésemet... Haeun mindent a számba tömött és nem érdekelte, ha nem nyeltem még le az előző falatokat... A hányinger egyre erősebben tört rám... Ziháltam... A csuklóim lüktetettek a bilincs alatt...A szemeimet lehunytam, vártam, hogy mikor fulladok meg... -Nahát, nahát! Üdv körünkben Casanova!-nevetett fel az anyám. Mino zavartan ült le... 

-Jó estét, Mrs. Min. -Oh, ugyan, hívj anyósnak, hiszen mint azt hallottam szemrevalónak találod a lányomat... Csak sajnos ő olyan engedetlen, még enni sem tud rendesen... -Asszonyom, itt nincs helye játéknak... Seoyeon rendes lány, nem értem mi baja van a lányával, de engem sosem bántott és másokat se...Megkérném arra, hogy engedje el a lányát... -Ugyan, Mino... Ez itt nem az én hibám... Seoyeon mindig is értett ahhoz, hogy hogyan csavarja el a fiúk fejét... Te pedig egyenesen belerepültél a csapdájába... Át akart verni.. Azt akarja, hogy megszöktesd, hogy aztán otthagyjon téged egyedül és ő megkezdje fékezhetetlen életét-anyám mosolygott, én viszont ijedten néztem Mino-ra.

 -Ez nem ig..-de nem tudtam befejezni, mert Haeun újabb és újabb kanállal nyomta a számba a rizst... Nem bírtam tovább... Az étel fele az asztalra, a többi rám esett... A hányás elöntötte a belsőmet... Undorodtam attól, amivé ezek tettek... Még nem végeztem... A hányás csak jött és jött...A gyomrom remegett... Egyszer csak két kéz hátrafogta a hajam... Haeun? Hátranéztem, de Mino-t láttam magam előtt. -Hozzon neki egy vizes törölközőt... Most... és eressze el... -kiabált. Haeun levette a bilincset a kezeimről... Mino átfonta vézna testemet, miután a székből ernyedten borultam a lábai elé. 

-Ugyan, Seoyeonnie, ennél erősebbnek neveltelek, ne tettesd.... -Asszonyom, a lánya kihányta az ételt és gyakorlatilag mindjárt elájul, ön mégis azt mondja, hogy Seoyeon teljesen ép? -Mino, túl sok mindent elhiszel a lányomnak. Ahogy én is tettem, de ennek vége... Seoyeonnie, elmesélted, miért vagy itt? Ide zárva... -N-neee...-tört ki belőlem, miközben Mino a vizes rongyot a fejemhez szorította... -Nem érdekel mi történt... Te te vagy, Seoyeon és én így fogadlak el... a múltbéli hibáiddal együtt...-suttogta nekem, úgy hogy anya is hallotta... Nem tudtam válaszolni, de nagyon boldog voltam és megkönnyebbült.. Mino szeret és elfogad engem a hibáimmal együtt. Anyám viszont őrjöngött...

-Mégis mit terveztek? A szerelmetek nem él majd sokáig, fiatalok.. Seoyeon az én lányom, én vagyok a gyámja, én felelek érte...-de nem fejezte be a mondatot, mert Haeun rikoltozva futott be: -Kigyulladt az épület...Minden lángokban áll... -Hogy mi??? EZ A TE MŰVED... -ordított Seoyeon-ra.. -A pácienseket vigyék ki a folyosóra, mindenki meneküljön az épületből... -mondta Haeun, majd kisietett az udvarra egy másik pácienssel... -Gyere, Seoyeon, kiviszlek... -Nem mentek sehova... Seoyeon velem fog maradni az idők végezetéig... -markolt bele a hajamba... -Anya, ez fáj, eressz... -sikoltottam, de nem törődött velem. -Engedje el, kiviszem magukat, és kint mindent megbeszélünk, ígérem...-tette Mino a szívére a kezét... -NEEEMM... -mondta,miközben Mino felkapott és kivitt az udvarra... Moe nézett ránk a tűzből... -Moeeee!!! -Menjetek, meneküljetek, amíg még lehet... -Moe, jöjjön velünk... -Nem tehetem... Öreg vagyok én már, és a lányom, Chaeyoung is vár rám... Örülök, hogy láthattam, ahogy ilyen okos, remek nő válik belőled Seoyeonnie, vigyázz magadra és fedezd fel a világot... Mino, viseld gondját!-mondta, majd teljesen elnyelték a lángok... -NEEEE!!-kiáltottam és igyekeztem Moe után ugrani, de nem engedett el... A mellkasára borulva sírtam, miközben ő kiszaladt velem az udvarra. A szemeim előtt vált a Gonjiam köddé, parázzsá, füstté... Vége volt...

5 hónappal később: 

A Gonjiam után Mino máshol töltötte le büntetése végét. az én ügyemet pedig megvizsgálta egy pár nyomozó és megállapította több orvos, hogy teljesen ép vagyok... Az én ügyem miatt, a többi pácienset is megvizsgálták és jó páran szintúgy mentálisan épek voltak... Fizikailag azonban mindannyiunknak felépülési idő szükségeltetik, de tudtam, hogy Mino mellett minden rendben lesz...Mino miatt végre megtapasztalhattam azokat a dolgokat, amiket csak könyvekből ismertem és imádtam ezt az érzést.... A Szabadságot...

 De nem sokáig élvezhettem, hiszen a paparazzik lesben álltak, hogy mindent meg tudjanak rólam és a Mino-val folytatott románcunkról... Nem akartam nekik elárulni semmit, de egy idő után ők is és Mino is rájönnek majd, hogy ikreket várunk, a többi pedig mese habbal...