[ONESHOT]-Online ismerkedés

[ONESHOT]-Online meeting

Írói megjegyzés: Ez az első novellám, amit még iskolai feladatra írtam és most dolgoztam át Kpop-osra. Lee Joon-t választottam főszereplőnek, mert bipoláris zavara van a valóságban és így megfelelőnek gondoltam a szerepre. Kicsit átdolgoztam a történetet, mert tényleg régen láttam és újra kellett fogalmaznom egyes részeket. Remélem tetszeni fog nektek ez a kis angst-szerűség. Jó olvasást! <3

2 éve regisztráltam egy 3-4 éve létrehozott közösségi hálóra. Lassacskán el is feledkeztem róla, tettem a dolgom, de mikor valamelyik nap hazaértem az iskolából, megnéztem a gmail fiókomat és láttam, hogy levelem érkezett. Nem számítottam semmi eget rengetőre, csak arra tudtam gondolni, hogy túl régen léptem fel az oldalra és kizártak, de nem így volt...

Egy bizonyos Lee Joon nevű felhasználó írt nekem privát üzenetet, amiben ez állt: "Szia! Láttam a képeidet, néhány a Seoul Arts School-ban készült, igaz? Pár hónap múlva oda fogok járni és jó lenne ismerni legalább egy embert. Köszi a választ, Lee Joon." 

Egy ideig haboztam haboztam a válasszal, de úgy gondoltam Joon jó szándékból írt... 

-Szia! Igen a Seoul Arts-ba járok, most vagyok 11-es, és te? Melyik osztályba fogsz járni? -írtam. 

Pár perc múlva jött is rá a válasz: -A 11/A osztályba kerülök, ha minden igaz. A régi sulimból eljöttem, mert nem volt a legjobb, de talán ez jobb lesz. 

-Remélem jól fogod érezni magad nálunk...

 ***

Azóta a nap óta az oldal folyamatos látogatója lettem. Időm nagy részét Joon és a gépem társaságában töltöttem. Hajnalba nyúló chat partikat tartottunk, Skype-on beszéltük át a gondjainkat, álmainkat... Joon lassan beette magát a gondolataimba és életem egyik meghatározó részévé vált, titkaim őrzőjévé és a legjobb barátommá. Alig vártam, hogy személyesen megismerjem. Elérkezett szeptember 1-je. Kora reggel volt még, mikor mondhatni kiugrottam az ágyból, hogy elkészüljek. 

A legjobb formámat akartam nyújtani, így mindent megtettem, hogy egyszerű, de lenyűgöző legyek. Hosszú hajamat még előző este befontam, most pedig apró hullámokban omlott szét a hátamon. A mindennapos alapozót feltettem és megspékeltem egy kis szempillaspirállal, szájfénnyel a kinézetem. Felvettem az újonnan vett farmeremet és a kedvenc felsőmet, így mikor anyuval összefutottam az előtérben, elismerően mért végig: 

-Biztos iskolába mész? Sosem láttalak még ennyire...másnak. 

-Ebben az évben egy picit változtatok-eresztettem el egy félmosolyt. 

-Ha már változásnál tartunk, az iskolából való késés is közéjük fog tartozni? 

-Hogy micsoda??? Igazad van, ha így haladok elkések, pá anyu!-futottam ki az ajtón. A gimnáziumig futottam, így mire odaértem teljesen kimerültem és csak lihegni tudtam. 

Túlságosan lekötött, hogy rendbe hozzam zilált külsőm, így észre sem vettem, hogy valaki megáll mögöttem.

-Yeon Seo?-hallottam a kissé rekedtes hangot a hátam mögül. Megfordultam és egyből Joon izzó fekete szemeivel találtam szemben magam, amelyeket elrejtett a szemüveg. Kócos fekete haja kicsit a szemébe lógott, de a látásban nem zavarta. Egy szimpla farmert és pulcsit viselt alatta inggel.

A csodálkozástól, hogy végre élőben is találkozhatunk kellett pár perc, hogy én is üdvözöljem őt:

-Annyira örülök, hogy végre láthatlak. 

-Én is. Az utóbbi pár napban nem voltál fent a neten. 

-Igen, volt egy kis dolgom-feleltem. Válaszul csak elhúzta a száját, én pedig félénken elmosolyodtam.

-Ne haragudj-próbáltam oldani a hangulatot.

-Rendben, mennem kell, pá-hagyott ott. Az első napunk az iskolában így telt, órák után hazakísért és bemutattam anyunak. Mindketten egy kicsit félszegen vették a találkozást, de én végtelenül boldog voltam... egészen éjszakáig... 

Éjjel felriadtam, úgy éreztem valaki figyel...A következő hetek is így teltek, majd hónapokká alakultak. Kezdtem paranoiás lenni..Minden egyes pillanatban, mikor egyedül voltam hátranéztem, hogy nincs-e valaki mögöttem, de egy pár hét után már nem is mertem hátra pillantani. A napjaim szorongással teltek, meglehetősen halkká váltam. Éjszaka nem mozdultam ki soha, ahhoz túlságosan féltem... A barátaim apránként eltűntek mellőlem , csak Joon és Jun Hyung maradt velem az iskolában. Jun Hyung a barátom volt, aki mindig ott lebzselt Joon és körülöttem. Joon gyakran megsértődött, ha Jun-nal voltam.

Nem volt ez másképp ma sem. A különbség annyi volt, hogy jobban felhúzta magát és elment. Nem láttam az órákon és a suli vége után se, ezért elindultam a házukhoz. 

A sarkon lefordulva, kiáltozást hallottam:

-Miért nem érted meg? Be kell venned a gyógyszereidet, különben megint elkezdődnek a rohamaid, amik azután történtek..Ezt akarod? 

-Az baleset volt, ami akkor történt és annak hatására lettem az, aki.. Most sokkal jobb az állapotom. Miért nem értitek?-hallottam Joon üvöltését. 

-Apád rengeteget dolgozott azon, hogy elsimítsuk az ügyet. Legyen eszed, fiam...Ha megint elszabadulnak a dolgok megint költözünk?-kezdett sírásba az anyukája. -Még mai napig látom magam előtt annak a lánynak a szüleinek arcát, ahogy sírnak a lányuk teteme fölött.. Álmaimban is kisértenek...

-Szerinted engem nem? Torkig vagyok , hogy mindig ezt hozzátok fel. Hagyjatok békén. Tudom milyen vagyok és mit teszek....Hiszen a kezeim között halt meg.. Már másfél éve csak őt látom mindenhol, mindenkiben: az angyali arcát, zöld szemeit, óvó kezeit, azt, ahogyan utoljára megérintett.  Claire emléke mindig itt lebeg és itt is fog, de változott a helyzet, anya... Többé nem félek kimondani Claire nevét. Megismertem egy lányt és hála neki túlléphetek Claire-n. Az állapotom ezerszer jobb neki köszönhetően..-a szavait pillanatnyi csend követi. 

-Hozzá jársz ki éjszaka ? Miatta nem vagy itthon?-suttog az anyja. -Ugyanazt teszed, mint Claire-rel, megfojtod... A rajongásoddal ítéled majd őt is halálra...-csattanást hallok.

-Elég legyen!-mordul fel Joon. -Ne mondd meg mit tegyek, anya.Részemről lezártam az ügyet, viszlát-tűnt el.Vártam egy keveset, majd bementem a házba, ahol a földön ülő, arcát fogó, reszkető édesanyát pillantottam meg.
-Elnézést, hogy így betörök, csak hallottam a kiabálást. Jól van?-kérdeztem.
-Oh, Yeon Seo, annyira sajnálom-patakzott a könny a szeméből.
-Mit?-néztem meglepetten.
-Kérlek, nagyon vigyázz magadra, légy óvatos és kerüld a fiamat-fogta meg a kezemet csontos kezével.
-Miért?-kérdeztem halkan.

-Tudod, Joon egészen átlagos gyerek volt, csak nagyon szeretethiányos...Aztán rátalált Claire-re az előző iskolájában. Összejöttek, majd mindenhová követte, mint egy kiskutya.. Claire pedig egyre rosszabbul lett tőle. Az édesanyja egy nap felhívott, én akkor tudtam meg, hogy Joon követi a lányát mindenhova, azt mondta tüntessem el a fiamat a lánya közeléből, mert a lányát kénytelen pszichológushoz hordani a fiam megszállottsága miatt. Aznap szakítottak... Joon 1-2 hónapig rendben volt, legalábbis azt hittem minden rendben, de aztán az érzései eluralkodtak rajta.. Ellógott, betört Claire házába, több alkalommal zaklatta őt, habár többször próbáltam megállítani... Még a szobájába is bezártam, de mindhiába... Valamelyik esős napon megint csak követte, Claire pedig észrevette. Elkezdett rohanni az úttesten, egy autó pedig akkor kanyarodott be és elütötte őt... Természetesen riasztottak minket és a lány szüleit is... Claire anyja reszketve ölelte magához a sovány testet, amit mint megtudtam egy ideje infúzión tápláltak, mert a lányuk nem evett... -az asszony remegve törölte ki a könnyeket a szeméből.

-A fiam teljesen megőrült, a nap 24 órájában küzdöttünk az életéért. A doktor rengeteg gyógyszert: antidepresszánsokat, nyugtatót és altatót írt fel. Rendszeres terápiákra hordtuk. Végül elhagytuk a várost, ahol éltünk, mert az igazgatónő és a pszichológusunk azt javasolta. Mindketten azt mondták a környezetváltozás sokat segíthet. Mióta eljöttünk 2 hónapja jobban van, aminek örülök, de zavar, hogy nem szedi a gyógyszereit megint és félek, hogy kezelhetetlenné válik. Mondd csak, Yeon Seo... Nem láttad őt egy lány körül mostanában?-néz fel rám aggódva.

A mondandója és a rengeteg információ betölti az agyam minden területét és lesokkol.. Kell egy pár perc, mire összeszedem a gondolataimat és rájövök én vagyok az, akiről Joon beszélt... Én vagyok a következő..