Sarah szemszöge:
Nem tudom, hogy kerültem oda... Miután sírva kiabáltam Onew-val, elszaladtam, de nem emlékszem, hogy hogyan kerültem a dormba. A kapu előtt zihálva, levegőért kapkodtam, majd Jonghyun sietett ki. Futva sietett elém, a lábaim remegtek, így megkapaszkodtam a kerítésben.
-Sarah?
-A cuccaim... a cuccaimért.. jöttem..-nyögtem ki halkan, miközben egész testemben remegtem. Jonghyun kinyitotta a kaput, épp időben, mert a lábaim feladták a szolgálatot. A könnyeimet nyeldesve próbáltam össze szedni magam, de fájt mindenem és a fejem is zsongott...A jelen összemosódott a múlt képeivel, és csak akkor voltam újra önmagam, mikor megfürödve az ágyban találtam magam.
A fejemet a párnára hajtva üres tekintettel bámultam a falat. Key végig mellettem maradt, próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem akartam megszólalni sem. Néha kiment, hogy kisebb dolgokat hozzon be nekem. Jonghyun teát főzött, amit miután megittam, egyből álomba zuhantam. Álmaimban is ő kísértett. Újra és újra lepörgött előttem ahogy Lina bejelenti, hogy Onew csak átvert a kezdetekben... Fel-felriadva érzékeltem, hogy Key hideg ruhát tesz a homlokomra,ami tüzelt. Csitítgatott, mikor megpróbáltam megszólalni, és az arcomra tapadt tincseimet kisöpörte az arcomból..
Onew szemszöge:
Nem találtam magamnak szállást, mert a barátaimnak mind dolga akadt, vagy a barátnőjükkel vacsoráztak, én pedig nem akartam rájuk erőltetni magam. Így egyedül jártam az utcákat. Egyre sötétebb lett, én pedig fáztam, így betértem egy kisebb boltba, ami nyitva volt még. Nem is sejtettem, hogy hova menekültem.
-Onew? Te vagy az?-nézett rám az a nő, akit mondhatni a nagymamámnak tekintettem. Ő volt nagyapám igazi kincse, de a nagymamám sarokba szorította nagyapámat és így sosem lehetett együtt azzal, akit igazán szeretett.
-Igen, én-sóhajtottam nagyot. Már azt sem tudtam ki is az az én. Egy perverz csaló? Ez vagyok én? Vagy az, aki valójában csak visszaakarja kapni a barátnőjét, akit elvesztett? A választ nem tudtam...
-Remek, hogy jössz. Hogy vagy? Mi újság van azzal a gyönyörű kislánnyal, akit a múltkor bemutattál?-szakított ki a gondolataimból. Válaszul csak hallgattam, nem tudtam mit is mondhatnék. Meséljem, hogy vertem át, majd szerettem bele? Nem akartam elszomorítani ezt a bűbájos, mosolygós nőt, akit a nagyapám ennyire szeretett.
-Van valami, amit odaakartam adni. Már nagyon régen oda kellett volna adnom neked, de most jött el az ideje, azt hiszem-somolyog az öregasszony. A pult alá nyúl, majd elővesz egy kis rózsaszín dobozkát.
-Nagyon rég nem vettem már elő. Akkor vettem, mikor kiderült, hogy terhes vagyok nagyapádtól. A lányomnak vettem, de... Sosem tudtam odaadni neki.. Elvetéltem..-morzsol el egy könnycseppet. Nem tudtam, hogy valaha is terhes volt a nagyapámtól, így az információ megdöbbent.
-Sajnálom...-lépek mellé, majd átölelem a kezdeti sokk után. Ő is átfonja a csontos karjait a derekamon, majd elenged.
-Igaz, hogy ő sosem született meg, de így is kaptam egy hatalmas ajándékot az életemben. Tudnod kell, hogy mindig is az unokámként fogok rád tekinteni, Jinki. Ha tudnád mennyire hasonlítasz a nagyapádra, sajnálom, hogy nem érhette már meg hogyan lett belőled igazi férfi. Bizonyára büszke lenne rád, ahogyan én is, de térjünk a lényegre. Ezt a kis apróságot a barátnődnek szántam. Szeretném, ha odaadnád neki. Nyisd ki!-biztat.
A rózsaszín masnit leszedve és a fedelet leemelve egy nyakláncot találok, de nem akármilyet. Kis kék virágok úsznak a gömb formájú medálban. Csoda, hogy nem hervadtak még el ennyi idő után sem.
-Nagyon régi, de ugyanolyanok a virágok benne, mint akkor. A nagyapádra emlékeztet és arra a pár hónapra, amit együtt töltöttünk-mosolyog, miközben a tekintete elréved a messzi távolba. A ráncai mosolyognak most és a szemei csillognak, hirtelen már nem is egy idős asszonyt, hanem egy fiatal lányt látok magam előtt.
-Nem fogadhatom el, ahogy mondtad ez emlékeztet téged nagyapára. Nem vehetem el tőled ezt, nem tehetem. Túl fontos számodra-mondom halkan, miközben visszateszem a fedelet a dobozkára. A néni ujjai ráfonódnak a dobozra és a kezemet is ott tartja, nem engedi, hogy elhúzzam.
-Régen ragaszkodtam hozzá,de most... Rossz dolgokat láttam a múltkor, Jinki. Ez a medál megóvja őt, bízz az erejében és add ezt át neki. Ő olyan lány, aki megérdemli ezt. Bánj vele jól, Jinki, mert szüksége van rád.
A szavai felkavarnak. Újra megölelem, ezúttal szorosabban, ő pedig végérvényesen a kezembe nyomja a dobozkát. A szemeiből feltörnek a könnyek... A keze reszket, ahogy utoljára meggyőz:
-Védd meg őt, Jinki.
Idegesen bólintok, majd az öreglány kitessékel a boltból.
-Köszönöm a mait. Sokat segítettek a tanácsai-lépek ki, majd megszorítom az öreg kezet.Végtelenül nyugodtan néz végig rajtam, majd homlokon csókol búcsúzóul.
Key felhív 10 óra környékén. Fáradt és még mindig mérges rám, de hazahív. A dormba sietek, miközben a gondolataim újra Sarah köré rendeződnek. Jonghyun nyit ajtót, a szemei fáradtak, és még mindig mérges rám, de nem kérdez, csak betessékel.
-Hol van?-kérdezem suttogva, óvatosan.
-Belázasodott...
-Hogy mi?-kérdezem meghökkenve.
-Ne aggódj, Key vele van. Néha felébred, de eddig semmi értelmeset nem tudtunk belőle kiszedni. Key szerint hallucinál... A sikolyai miatt egyikünk se tud aludni-mondja, miközben a szemeit dörgöli. A vendégszoba felé veszem az irányt, de Jonghyun hátrébb tol, mielőtt elérném az ajtót.
-Megígérted-néz rám szigorúan.
-Kérlek, Jong, csak pár percet kérek. Ha kell őrt állhattok az ajtó előtt...-kérlelem. Egy ideig idegesen méreget, de megadja magát.
A szoba gyengén van megvilágítva. Az első, amit észreveszek az ő. Ide-oda fordul, nyögdécsel, de semmi jelét nem mutatja, hogy ébren lenne. Key igyekszik felkelteni, de Sarah nincs magánál. Key szeme haraggal teli, én pedig nem tudom hogyan is reagáljak.
-Jonghyun, megmondtam, hogy...-kezdi zaklatottan, de megállítom.
-Nem ő tehet róla. Magamtól jöttem be.
-Remek, mehetsz is. Látod, hogy mennyire nehezek már így is a dolgok-mutat Sarah-ra.
-Látom... Kérek 2 percet, aztán nem jövök be többet, ígérem, hacsak ő úgy nem akarja.
-Miért gondolod, hogy ez a 2 perc fog segíteni?
-Nem tudom, de hát ilyen a szerelem is, nem? Spontán, sosem eltervezett... Lehet, hogy nem fog segíteni, de lehet, hogy igen. Nem tudom, csak egy adj egy esélyt...-könyörgöm.
-Legyen...-közli fogcsikorgatva, majd feláll az ágyról és kimegy. Kettesben maradok Sarah-val.
A vékony, törékeny teste rángatózik és megremeg. Lassan közelebb megyek hozzá, miközben egyre jobban szégyellem magam.
A kezét a tenyerembe fogom. Tűzforrónak érzem minden egyes porcikáját, miközben az én kezem jéghideg az esti hideg miatt. Leveszem az átmelegedett ruhát a homlokáról, majd a kezemet a homlokára teszem, mire jólesően felsóhajt.
Közelebb húzom magamhoz, és az izzadt tincseket kisimítom a homlokából. A mellkasa gyorsan emelkedik és görcsösen szorítja a takarót. Lefejtem az ujjait a takaróról egyesével és megpuszilom az arcát. Közelebb hajol, a szemei csukva, de már nem sikoltozik és rángatózik. Átölelem, miközben a karomat szorítja, mint a kisgyerekek. Rájöttem, hogy lelki támaszként használ, hogy elűzzem a rossz álmokat. A fülébe suttogok, hátha így megkönnyítem a dolgát:
-Nem lesz semmi gond... Megóvlak mindentől és mindenkitől...-mondom, mire lassan lelassul a légzése. A karjait lefejtem magamról és felállok. Kinyitom az ablakot, hogy járjon a levegő egy kicsit a szobában. Kintről zaj szűrődik be, tudom, hogy nincs több időm. Gyorsan visszalépek az ágyhoz, és gyengéden megcsókolom a homlokát, majd távozom... Még hallom, ahogy tiltakozik pár szuszogás közepette, de nem fordulok vissza bármennyire is szeretném...
-Remek, hogy jössz. Hogy vagy? Mi újság van azzal a gyönyörű kislánnyal, akit a múltkor bemutattál?-szakított ki a gondolataimból. Válaszul csak hallgattam, nem tudtam mit is mondhatnék. Meséljem, hogy vertem át, majd szerettem bele? Nem akartam elszomorítani ezt a bűbájos, mosolygós nőt, akit a nagyapám ennyire szeretett.
-Van valami, amit odaakartam adni. Már nagyon régen oda kellett volna adnom neked, de most jött el az ideje, azt hiszem-somolyog az öregasszony. A pult alá nyúl, majd elővesz egy kis rózsaszín dobozkát.
-Nagyon rég nem vettem már elő. Akkor vettem, mikor kiderült, hogy terhes vagyok nagyapádtól. A lányomnak vettem, de... Sosem tudtam odaadni neki.. Elvetéltem..-morzsol el egy könnycseppet. Nem tudtam, hogy valaha is terhes volt a nagyapámtól, így az információ megdöbbent.
-Sajnálom...-lépek mellé, majd átölelem a kezdeti sokk után. Ő is átfonja a csontos karjait a derekamon, majd elenged.
-Igaz, hogy ő sosem született meg, de így is kaptam egy hatalmas ajándékot az életemben. Tudnod kell, hogy mindig is az unokámként fogok rád tekinteni, Jinki. Ha tudnád mennyire hasonlítasz a nagyapádra, sajnálom, hogy nem érhette már meg hogyan lett belőled igazi férfi. Bizonyára büszke lenne rád, ahogyan én is, de térjünk a lényegre. Ezt a kis apróságot a barátnődnek szántam. Szeretném, ha odaadnád neki. Nyisd ki!-biztat.
A rózsaszín masnit leszedve és a fedelet leemelve egy nyakláncot találok, de nem akármilyet. Kis kék virágok úsznak a gömb formájú medálban. Csoda, hogy nem hervadtak még el ennyi idő után sem.
-Nagyon régi, de ugyanolyanok a virágok benne, mint akkor. A nagyapádra emlékeztet és arra a pár hónapra, amit együtt töltöttünk-mosolyog, miközben a tekintete elréved a messzi távolba. A ráncai mosolyognak most és a szemei csillognak, hirtelen már nem is egy idős asszonyt, hanem egy fiatal lányt látok magam előtt.
-Nem fogadhatom el, ahogy mondtad ez emlékeztet téged nagyapára. Nem vehetem el tőled ezt, nem tehetem. Túl fontos számodra-mondom halkan, miközben visszateszem a fedelet a dobozkára. A néni ujjai ráfonódnak a dobozra és a kezemet is ott tartja, nem engedi, hogy elhúzzam.
-Régen ragaszkodtam hozzá,de most... Rossz dolgokat láttam a múltkor, Jinki. Ez a medál megóvja őt, bízz az erejében és add ezt át neki. Ő olyan lány, aki megérdemli ezt. Bánj vele jól, Jinki, mert szüksége van rád.
A szavai felkavarnak. Újra megölelem, ezúttal szorosabban, ő pedig végérvényesen a kezembe nyomja a dobozkát. A szemeiből feltörnek a könnyek... A keze reszket, ahogy utoljára meggyőz:
-Védd meg őt, Jinki.
Idegesen bólintok, majd az öreglány kitessékel a boltból.
-Köszönöm a mait. Sokat segítettek a tanácsai-lépek ki, majd megszorítom az öreg kezet.Végtelenül nyugodtan néz végig rajtam, majd homlokon csókol búcsúzóul.
Key felhív 10 óra környékén. Fáradt és még mindig mérges rám, de hazahív. A dormba sietek, miközben a gondolataim újra Sarah köré rendeződnek. Jonghyun nyit ajtót, a szemei fáradtak, és még mindig mérges rám, de nem kérdez, csak betessékel.
-Hol van?-kérdezem suttogva, óvatosan.
-Belázasodott...
-Hogy mi?-kérdezem meghökkenve.
-Ne aggódj, Key vele van. Néha felébred, de eddig semmi értelmeset nem tudtunk belőle kiszedni. Key szerint hallucinál... A sikolyai miatt egyikünk se tud aludni-mondja, miközben a szemeit dörgöli. A vendégszoba felé veszem az irányt, de Jonghyun hátrébb tol, mielőtt elérném az ajtót.
-Megígérted-néz rám szigorúan.
-Kérlek, Jong, csak pár percet kérek. Ha kell őrt állhattok az ajtó előtt...-kérlelem. Egy ideig idegesen méreget, de megadja magát.
A szoba gyengén van megvilágítva. Az első, amit észreveszek az ő. Ide-oda fordul, nyögdécsel, de semmi jelét nem mutatja, hogy ébren lenne. Key igyekszik felkelteni, de Sarah nincs magánál. Key szeme haraggal teli, én pedig nem tudom hogyan is reagáljak.
-Jonghyun, megmondtam, hogy...-kezdi zaklatottan, de megállítom.
-Nem ő tehet róla. Magamtól jöttem be.
-Remek, mehetsz is. Látod, hogy mennyire nehezek már így is a dolgok-mutat Sarah-ra.
-Látom... Kérek 2 percet, aztán nem jövök be többet, ígérem, hacsak ő úgy nem akarja.
-Miért gondolod, hogy ez a 2 perc fog segíteni?
-Nem tudom, de hát ilyen a szerelem is, nem? Spontán, sosem eltervezett... Lehet, hogy nem fog segíteni, de lehet, hogy igen. Nem tudom, csak egy adj egy esélyt...-könyörgöm.
-Legyen...-közli fogcsikorgatva, majd feláll az ágyról és kimegy. Kettesben maradok Sarah-val.
A vékony, törékeny teste rángatózik és megremeg. Lassan közelebb megyek hozzá, miközben egyre jobban szégyellem magam.
A kezét a tenyerembe fogom. Tűzforrónak érzem minden egyes porcikáját, miközben az én kezem jéghideg az esti hideg miatt. Leveszem az átmelegedett ruhát a homlokáról, majd a kezemet a homlokára teszem, mire jólesően felsóhajt.
Közelebb húzom magamhoz, és az izzadt tincseket kisimítom a homlokából. A mellkasa gyorsan emelkedik és görcsösen szorítja a takarót. Lefejtem az ujjait a takaróról egyesével és megpuszilom az arcát. Közelebb hajol, a szemei csukva, de már nem sikoltozik és rángatózik. Átölelem, miközben a karomat szorítja, mint a kisgyerekek. Rájöttem, hogy lelki támaszként használ, hogy elűzzem a rossz álmokat. A fülébe suttogok, hátha így megkönnyítem a dolgát:
-Nem lesz semmi gond... Megóvlak mindentől és mindenkitől...-mondom, mire lassan lelassul a légzése. A karjait lefejtem magamról és felállok. Kinyitom az ablakot, hogy járjon a levegő egy kicsit a szobában. Kintről zaj szűrődik be, tudom, hogy nincs több időm. Gyorsan visszalépek az ágyhoz, és gyengéden megcsókolom a homlokát, majd távozom... Még hallom, ahogy tiltakozik pár szuszogás közepette, de nem fordulok vissza bármennyire is szeretném...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése